Mint már jeleztem az egészségemmel gondok vannak, és ez sajnos befolyásolja a munkavégzésem is, és a lehetőségeim is. Emiatt egy lapszám kimard, ám azt gondolom, nem vesztenek a kedves olvasók sokat, hisz igazán nagy dolgok nem történtek az ökölvívásban, azt is mondhatnám, uborkaszezon van. Természetesen igyekszem kárpótolni az olvasókat, így nagyobb terjedelemben fogunk megjelenni augusztusban.

Engedjétek meg nekem, hogy egy picit magammal, és az ökölvívásban „nem „történtekkel, illetve olyan történéssel foglalkozzam egy kicsit, amit fontosnak tartok.

Kezdjük a jóval, Kovács István MOB elnöknek jelölteti magát. Ez egy fantasztikusan jó hír, egy ökölvívó MOB elnök szeretne lenni, és van hozzá, tudása, akarata, önbizalma, szóval egy olyan ember, aki tökéletesen alkalmas a poszt betöltésére, és ökölvívó. Ugye ez nagyon nagydolog. Nézzük, hogy is jutott el KO KO idáig. - Volt egyszer egy fiatalember, aki ökölvívó akart lenni, és ha már így döntött a legjobb akart lenni, nem egy, a sok közül. Ez a fiatalember, azt is tudta, hogy hiába lesz a legjobb, a sportkarrier véges, és utána is van élet, sőt, akkor jön a neheze, és erre fel kell készülni. Ez a fiatalember fel is készült, edzések és versenyek mellett tanult, és tanult, a végeredmény? Olimpiai világ és Európa bajnoki cím, és több Magyar Bajnoki cím amatőr sportolóként, világbajnoki cím profiként. Mindezek mellett, diploma és több nyelv elsajátítása, így már természetes volt, hogy a sportolói pályafutása befejeztével, nem kellett állásközvetítőhöz fordulnia, keresték, és kapta a jobbnál jobb ajánlatokat. Ám, azt gondolta, hogy nem árt saját vállalkozásba is kezdeni, hisz az ördög nem alszik, így több lábon állva a mai napokban, több megtisztelő felkérés, több társadalmi szerepvállalás mellett, még világszervezetnél is komoly beosztása van. Nem szeretném minden fontos pozícióját leírni Kovács Istvánnak, hisz az egy oldalon nem férne el, csak jelezni szeretném, hogy a tudatos munka és tanulás meghozza az eredményt, s mára már MOB elnöki tisztségre is kandidál, tegyük hozzá nagyon jó eséllyel.

Miért is kezdtem Kovács Istvánnal?  Mert Ö a követendő példa, István bebizonyította, hogy kitartással minden elérhető, megmutatta az utat, hogyan kell sportolni és élni, megmutatta, hogy nem elég csak jól sportolni, tanulni is kell, mert a tudás hatalom, és amennyiben ehhez még sporteredmények is párosulnak, akkor a kettő együtt kivételes „hatalom". Ami a legfontosabb, Kovács István bebizonyította, hogy az ökölvívók nem ostoba, szétvert agyú emberek. Az ökölvívás sport, és lehetőség, Kovács István élt vele.

Vajon miért nem élnek ezzel a lehetőséggel az utódok? Nem is értem, és itt rátérnék egy picit arra, amit jeleztem, beteg vagyok.

Miután megtudtam a bajt, arra gondoltam, nem lehet vége a megkezdett munkámnak, nem tűnhet el nyomtalanul az, amibe beletettem minden pénzem, és önmagam, lehet, hogy nem tettem jól, de hogy nagyon akartam, és az életem, a megszerzett javaim tettem bele, azt bátran állíthatom. Mint ahogy azt is, hogy sokkal többet, mint amit szabad lett volna, sőt annál is többet, mára már nem tudok többet, mert mindenem benne van. Nos, azt szerettem volna, ha valaki átveszi a staféta botot, és ugyan olyan szeretettel, és lendülettel, tovább viszi a küzdőteret. Arra gondoltam, hogy lehetőséget adok olyan ökölvívóknak, akik szeretik ezt a sportágat, tenni is akarnak érte, és hajlandók tanulni, aminek az árát én fizetném.

Sajnos Kovács István csak egy van, nincs követő, már ami a tanulást illeti, senki sem jelezte, szeretnék újságíró lenni, szeretném ha írhatnák, és mivel nekem nincs, rá anyagi fedezetem szeretném, ha a küzdőtér vállalná a tandíjamat, ilyen senki sem volt. Pedig mennyivel egyszerűbb dolga lenne, mint Istvánnak volt, hisz neki csak a tanulás lehetősége volt, a tandíját saját maga fizette, kereste meg a rávalót.

Azt gondolom, hogy ez egy lehetőség, ami kihasználatlan marad, így elvész mindaz, amit az ökölvívás népszerűsítéséért tettem, és míg bírom, teszem. Elvész a küzdőtér, és elvész az a hatalmas archív anyag, amivel a küzdőtér rendelkezik. Elvesznek az írások, és elvesznek azok a fotók, amiket még nem is látott senki. Igen a fotók, ami a munkásságom is jelzi, hisz bátran kimondhatom, nincs az országban senki, aki ennyi amatőr versenyeken készült fotókkal rendelkezik, ez több tízezer fotót jelent. Velem együtt elvész, és továbbra sem lesz arra lehetőség, hogy egy-egy sportolónak a pályafutását a kezdetektől be tudja valaki mutatni képekben, mert ez senkit nem érdekel csak engem, no meg majd azokat a fiatalokat, akik majd szeretnék önmagukat visszanézni, de nem lesz hol, és nem lesz mit. Természetesen azokat a sajtósokat is érdekelni fog, akik majd szintén nem tudnak előkeríteni fotókat, a fiatalokról, hisz nekik nincs, és mivel nem lesz folytatás, senkinek sem lesz.

Ne vegye senki fenyegetésnek, csak egy beteg öregember bánatának azt a tényt, hogy velem együtt eltűnnek ezek az anyagok is, mert vagyok annyira elkeseredett, hogy mindet megsemmisítem, mert nem látom értelmét annak, hogy évek során összegyűjtött fáradságos munkám eredményét, semmiért meghagyjam másoknak.

Nem tudom, meddig húzom, hisz bár ma még nem látszik, de a kór bennem van, és ez egyik pillanatról a másikra ledönthet a lábamról, ami nem baj, nem kár értem, sokat életem, sokat láttam, sokat tettem, ennyi. De, azt sajnálom, hogy az ökölvívók közül, senki nem akarja követni Kovács Istvánt, és senki nem szereti annyira önmagát és az ökölvívást, hogy tanuljon érte.

Egy pici dicsekvést engedjetek meg nekem, aminek a kivételes gyógykezelésem is köszönhetem. A küzdőtér elmúlásával az én nevem nem merül feledésbe, sokat dolgoztam és sokat tettem, így lesznek, akik emlékeznek rám, és a könyvtárakban is őrzik munkásságom.

Rászűrés Otthon címmel, gondoztam könyvet, amit orvosok írtak, én összeállítottam, kinyomattam és százezer példányban ingyen szétosztottam az országban, ennek köszönhetem, hogy most a legjobb orvosok próbálnak segíteni nekem. Adtam ki könyvet olimpiai bajnokokról, ennek köszönhetem, hogy ha elmegyek, barátok várnak, Kárpáty , Puskás, Hidegkúti, Papp Laci és sorolhatnám a kiválóságokat Végh Antaltól, Schlegel Oszkárig, akik barátjuknak tartottak, ők már várnak rám, jó társaságban leszek, higgyétek el.

Csak a küzdőtér, a nagy szerelem, na, az lett hozzám hűtlen, és azok, akikről annyi fotót készítettem, és annyira szeretem-szerettem őket, ők cserbenhagynak, ez fáj, nagyon fáj.